Kényelmes a nihilizmus Rómában
Paolo Sorrentino - A nagy szépség (2013)
„Róma időpocsékolásra csábít"
- mondja főszereplőnk, Jep Gambardella, aki szerint az olasz főváros mégsem olyan tökéletesen idilli. Jep író, újságíró aki - habár ígéretes szerzőnek tartják ismerősei - 40 éve írta első és egyben utolsó regényét. Szakmájának gyakorlása helyett inkább a felső tízezer bulijain vesz részt esténként. A római éjszakák féktelen, kokainmámoros partijainak közepette igyekszik feledni elfecséreltnek gondolt életét. Első látásra úgy tűnhet, mintha felhőtlenül élvezné a gátlástalan vigadozást a többi kikent-kifent nővel és más látszatemberrel együtt. A film első buli jelenetében azonban kiderül, hogy egész máshol járnak a gondolatai, egy időre elnémul a zene és csak a belső monológját halljuk: gyermekként arra a kérdésre, hogy mit szeret a világon a legjobban, a többi barátjával ellentétben nem a puncit, hanem az öreg emberek házának illatát nevezte meg. A sznob közönség, ha éppen nem bulizik, különböző álművészi performanszok nézésével szórakoztatja magát: ilyen a falnak rohanó meztelen nő, vagy a kislány, aki őrjöngve keni szét a festéket a vásznon. Ilyen módon a kortárs művészet kiüresedéseként is értelmezhető a film.
„A legfontosabb felfedezés, amit a
pár nappal ezelőtt bekövetkezett 65. születésnapomon tettem, hogy nem
vesztegethetek többé időt olyan dolgokra, amik nem érdekelnek.”
Ennyi időre volt szüksége, hogy rájöjjön, felszínes életvitelének véget szeretne vetni. Jep őszinteségével és öniróniájával kilóg ebből a társaságból. Persze ő sem tökéletes, hasonlóan gyarló, mint a római „elit”, viszont talán ő az egyetlen igazán azonosulható karakter. Az egyik szélsőséges életvitel mellett erős kontrasztként jelen van Maria nővér karaktere is. Ő nem habzsolja úgy az életet, mintha nem lenne holnap, a hajnalig tartó nihilbe süllyedő, hedonista szórakozás helyett az önmegtartóztató életmódot választotta. A 104 éves nővér, aki kizárólag gyökeret eszik és minden éjjel a kemény földön alszik. Ezzel szemben a modern, profán világ sebésze, aki úgy osztogatja a botox injekciókat a klienseknek, mint szentáldozáskor pap az ostyát. Ebből az ellentétből Sorrentino nem von le messzemenő következtetéseket – ha nem is teljesen szenvtelenül mutatja be a különböző életviteleket – nem moralizál, azt a befogadóra bízza.
A fiatal
rendező stílusához híven itt sem a pörgős, szövevényes történetvezetés és a
megdöbbentő csavarok miatt lehet szeretni A nagy szépséget, hanem a szellemesen
megírt párbeszédek és Luca Bigazzi gyönyörű képei miatt. A film számos kérdést
felvet, így nézője válogatja, kinek mi ragadja meg legjobban a figyelmét. Ezek
mellett van egy-két olyan elvont jelenet, amelyeket ezeregyféle módon lehet
értelmezni és mindenki azt lát bele, amit akar, így inkább projekciós
felületként működik. A nagy szépséget Jep első szerelmeként is
lehet értelmezni, aki a filmben többször is emlékképekben tér vissza, de akár
lehet maga Róma is.
A nagy
szépség lassú ritmusára időve lehet csak ráhangolódni. Nem egy könnyed filmélmény,
de sokoldalú alkotás: szól az időskorról, fiatalságról, barátságról,
őszinteségről, a művészet szerepéről. Talán túl sok mindenről is szól
egyszerre.